|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 5 találat | lapozás: 1-5 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Rácz Lajos 2008. május 24.Imponáló műveltségű ember volt Rácz Lajos német nyelv szakos tanár, akinek otthonában irodalmi-művészeti szalon működött, emlékeztek tanárukra május 23-án a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban egykori tanítványai, kollégái, barátai, amikor leleplezték a város egykori jeles pedagógusa tiszteletére állított emléktáblát. Két esztendővel ezelőtt a Mikes Kelemen Főgimnázium németkabinetjét nevezték el Rácz Lajosról (1912–1980), ebben az iskolában kezdte sepsiszentgyörgyi pályafutását, hazatérve másfél évtizedes nagyenyedi oktatói munka után. A Székely Mikó Kollégiumnak 1958–1971 között volt tanára. Mindkét emlékállítás kezdeményezője Gajai Mária, a Mikes-iskola német szakos tanára. Albert Ernő és Bíró Béla, a Székely Mikó Kollégium egykori és jelenlegi igazgatója, valamint Kónya Ádám nyugalmazott múzeumigazgató a tanárt és az embert méltatta. 1995-től Rácz Lajos szövegmondó emlékversenyt tartanak, tíz éve pedig az egykori jeles tanár családja Rácz Lajos-díjat alapított, amelyet évente annak a mikós tanulónak – tavalytól pedig egy mikeses diáknak is – adnak, aki kiváló eredményeket ér el a német, valamint a magyar nyelv és irodalom terén. /Fekete Réka: Rácz Lajos-emléktáblát avattak. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 24./2010. szeptember 21.Ősi fejfák Krasznadobrán„Hallottam ezekről a fejfákról, s csak sajnálhatom, hogy nem jártam itt jóval előbb, hisz itt rendkívüli kulturális érték található! Ha lett volna már korábban, ki felmutassa a világnak, akkor ma úgy zarándokolnának ide a turisták mindenünnen, mint a szaploncai Vidám Temetőjébe” – mondta el lapunknak Enyedi István néprajzkutató, a Szatmár Megyei Hagyományőrző Központ főmunkatársa, miután a múlt héten sikerült ellátogatnia a krasznadobrai régi temetőbe, amely inkább hasonlít időverte faszobrok szabadtéri kiállítására, mintsem az ember örök nyugvóhelyére. Elkezdődik a felmérés A szakember a látogatás során mindjárt beleveti magát a feltérképező- és mentőmunkába: térdel, ágaskodik, fűben hasal, fára mászik, hogy lehetőleg mindent a legelőnyösebb pozícióban fényképezzen, s közben nem győz eleget jegyzetelni. Van mit és van miről, mert úgy 150 szoborszerű fejfát számolunk meg abban a parcellában, amelyet még nem hódított meg az új keletű – jellegtelen, minden helyi motívumot nélkülöző – divat, a rideg márvány, beton és a vas. Ezek az emberformájú jelfák semmiben nem hasonlítanak a székely kopjafákra, még kevésbé a legrégibbnek tartott magyar sírjelekre, a csónak alakú fejfákra, amelyekből éppen a történelmi Szatmárban maradt meg mára a legtöbb. Más forma, más faragásminta járt a férfinak, más a nőnek, más a házasembernek, megint más a nőtlennek. A házas férfinél jól kivehető a kalap jelzése, utána egy vagy két gömb következik, majd a váll jelzése, de ez is több helyen duplázva. A pár éve eltávozott kiváló dobrai magyartanár és néprajzkutató Sipos Jenő szerint egyértelműen bálványimádattal, régi magyar pogány szokással van dolgunk. Véleményét csak megerősítette Bellon Tibor, a Magyar Néprajzi Társaság egykori főtitkára, aki a rendszerváltás után járt Dobrán. Kelet felé tájolták A faragómesterek azért bújtattak fontos jeleket a részletekbe, hogy ne gyűljön meg a bajuk az egyházzal, amely tiltja a bálványimádást. Azért az asszonyok fejfáján könnyen felismerhető a konty, majd lennebb a váll és a mell jelzése. A szép formás, gömbölyű vonalak, és a díszítő motívumok amúgy is jelzik, hogy nő nyugszik odalent. „Semmi kétség, halottimádatról van szó!” – állapítja meg a szakember. Ezért a sírokat is kelet-nyugat irányba tájolták, hogy amikor a halott a sírban felül, kelet felé, a magyar őshaza irányába nézzen. Legalábbis ezt állítja Sipos tanár, aki hosszabb tanulmányt írt a dobrai temetkezési szokásokról, benne a bálványimádatról. Olyan részletekre is kitért, mint az, hogy a nyers tölgyfából faragott fejfát friss tyúkmájjal dörzsölték be, mert az megvédte a későbbi repedéstől. Ezt maga is megtapasztalta, mert több fejfát faragott. Azt beszélik, hogy a sajátját is évekkel halála előtt megfaragta, és a kazalban rejtegette. A látogatás alkalmával megtudtuk, hogy még él egy mester Dobrán, aki kérésre farag ilyen fejfákat. Pongrácz Lajos mindjárt meglepetéssel szolgál: az utolsó két fejfát egy innen származó európai parlamenti képviselő nagyszüleinek faragta, alig két éve. Szívesen faragna ma is bárkinek –sopánkodik–, hisz minden szükséges szerszámot kiélezve őriz, tölgyfa is akad még elég a környéken, de az emberek itt is a helyi szokásoktól idegen, semmitmondó és olcsó (anyagi ráfordításban jóval drágább) divat után mennek. „Egészen lenyűgöz, amit itt láttam! Sok temetőben jártam, kutattam is sírhelyeket, de ilyesmivel még nem találkoztam. Miután jobban feltérképeztem és leírtam, javaslom a megyénél, hogy mielőbb indítsuk meg védetté nyilvánítását. A magyar néprajz olyan kincséről van szó, amit mindenképpen védeni kell” – összegzi benyomását Enyedi István. Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest) 2011. január 28.A szomszéd kultúra tükrébenVeres István műfordító, szerkesztő úgy véli, nem fordíthatunk hátat a mellettünk élőknek Sokan elsősorban a Szatmári Magyar Hírlap napi jegyzetének szerzőjeként és a havonta megjelenő Szamos kulturális folyóirat szerkesztőjeként ismerik beszélgetőtársunkat, aki azonban jóval több ennél. Tanár, műfordító, az erdélyi szászok és a szatmári svábok irodalmának ismerője és ismertetője, az írott kultúra egyik jelentős szervezője. Interjúnkban minderről szó esik Az Erdélyi Magyar Ki Kicsodában az áll, hogy ön újságíró, szerkesztő, műfordító meg a Scriptor Alapítvány ügyvivője. Hol maradt a tanár, nem azzal kellett volna kezdeni? – Lehet, elnéztem valamit a kérdőíven, netán rosszul értelmeztem, ezért nincs ott, hogy először is német–magyar szakos tanár vagyok. A Babeş-Bolyain végeztem 1973-ban. A székely fiú tudatosan választotta egyetemi tanulmányi ágként a német nyelvet? – Mondhatom, igen, amiben sokat segített nekem a Székely Mikó Kollégium kiváló némettanára, néhai Rácz Lajos. Nemzedékek hálásak ma is neki, amiért képes volt arra, hogy a négy líceumi év alatt megtanítsa tanítványait egy bizonyos szinten németül. Talán ő ébresztett rá arra, hogy figyeljünk jobban oda közvetlen szomszédainkra, a szászokra. Uzontól, ahol születtem, nincs messze Prázsmár, a nagy szász település. Emlékszem, már gyermekkoromban megfigyeltem, sőt, egy kicsit rá is csodálkoztam, mikor apámmal az ottani malomba vagy éppen vásárba mentünk, hogy milyen más emberek ezek a szászok, mennyire más a népviseletük, a házuk, a paraszti gazdaságuk és annyi minden, pedig egymás mellett élünk. Egy kicsit még bosszantott is, hogy Uzonban milyen keveset tudunk ezekről az igen szorgalmas emberekről, noha érdekünkben állna, hogy ne csak ismerjük őket, de megtanuljuk tőlük mindazt, amit jobban csinálnak, amiben sokkal hatékonyabbak, mint mi. Nagyon jó gazdaemberek voltak. A Mikó után jött a négy év egyetem, bekapcsolódtam a Gaál Gábor Kör tevékenységébe is, amelynek akkoriban Markó Béla volt az elnöke. A német irodalom kapcsán az egyetemen volt egy kötelező választás az akkori világ tagoltságának megfelelően: úgynevezett „speckurzust” lehetett választani a nyugat- és kelet-német avagy az erdélyi szász, pontosabban romániai német irodalom közül. Utóbbit választottam, az említett okok miatt is. Lényegében ezt követően ismertem meg a hazai szászok régi irodalmát, az újabbat már ismertem, és meglepett, mennyire rangos, mostani mércével is európai. Ugyanez mondható történelmükről is, amit példamutató alapossággal fel is dolgoztak. Volt más egyéb is az egyetemen, ami a szász kultúra iránti érdeklődést ösztönözte? Főként, hogy ez már a másságtól és az idegenektől félő, sőt, azokat megvető soviniszta Ceauşescu-korszakban történt! – Ilyen ösztönző volt – szász nemzetiségű tanáraim és kollégáim mellett – például az Echinox háromnyelvű diáklap, amelyben magam is közöltem fordításokat, mert úgy éreztem, a fordítás kiváló eszköz egy másik nyelv mélyebb megismeréséhez. A diplomadolgozatom témája az irodalmi fordítás elméleti vetülete volt. Konkrétabban Eminescu híres, Luceafărul című poémájának Franyó Zoltán által készített magyar és német fordítását elemeztem, vetettem össze. Franyóval is elbeszélgettem telefonon a dologról, pozitívan értékelte hozzáállásomat. Aztán később tanárként vetettem bele magam jobban a fordításokba. Az első erdélyi szász könyvet a tanítás mellett ültettem át magyarra. Aminek nyilvánvalóan az is kedvezett, hogy Halmiban, jóllehet nem a világ vége, nem sok lehetőség kínálkozott a szabadidő értelmesebb eltöltésére. Ott fordította le Erwin Wittstock Végítélet Ónyírban című regényét is, amelyet annak idején nem tudtam letenni. Ebből ismertem meg részletesebben az erdélyi szász falvak és társadalom példásan okos, racionálisan önellátó és önsegélyző belső szervezettségét. – Sok ilyen visszajelzést kaptam első fordításom, Adolf Meschendörfer Leonóra, majd Otto Fritz Jickeli Nemzedékek című regénye kapcsán is, nem csupán Erdélyből. Érdekességként említem meg, hogy utóbbiról Magyarország egykori mezőgazdasági miniszterének, Hütter Csabának a véleményét is alkalmam volt megismerni – lényegében ugyanezeket mondta. Közben egy bánsági sváb szerző, Franz Storch Zenélő óra című novelláskötetét is lefordítottam, s hozzáfogtam Josef Haltrich erdélyi szász mesegyűjteményének a lefordításához. Ebből egy kisebb kötetet állítottam össze évek múltán Hattyúleány címmel, szatmárnémeti iskolások által készített illusztrációkkal jelent meg. Még egy erdélyi szerzőtől, a ma Németországban élő Franz Hodjaktól fordítottam Végh Balázs Bélával együtt egy novelláskötetet, amelyet a budapesti Pont Kiadó adott ki. A rendszerváltás azt is jelentette, hogy a romániai német kisebbség egy érdekes csoportja, a mellettünk élő szatmári svábok is kezdtek ismét magukra találni. Magam egyébként elég jól megismertem a kuruc szabadságharcot lezáró 1711-es szatmári béke után ide telepített svábok életét. Ezt elsősorban a szerkesztőségi munka tette lehetővé az által, hogy jártuk településeiket és írtunk róluk. S nemcsak azt, hogy milyen jó gazdák és az ide hozott új munkakultúrával mennyire megváltoztatták Nagykároly vidékét, de azt is, hogy milyen trauma érte őket a második világháború utáni deportálásokkal és a Ceauşescu-féle kiárusításukkal. A Szatmári Friss Újság főszerkesztőjeként tudatosan vigyáztam rá, hogy történetüket megismerje a magyar lakosság. Elsősorban számbeli megfogyatkozásuk miatt az utóbbi évtizedekben nehezen állt helyre írásbeliségük. Ezt elősegítendő, a Friss Újságban időközönként egy-egy német nyelvű oldalt közöltünk, amit rendszerint én szerkesztettem. Valamivel később ugyancsak én kezdeményeztem és szerkesztettem a Schwabenpost című lap első számait, amely az utóbb kitanult és felnevelődött szerkesztői gárda munkája nyomán ma is megjelenik, s a realitásokra építve, magyar nyelvű cikkeket is közöl. Ugyanis sok svábnak, főleg Nagykároly környékén, ma már magyar az anyanyelve. Vizsgálódásai, gondolom, mindig új dolgokkal is szolgáltak... – A rendszerváltás előtt két olyan német nyelvű könyv is a látókörömbe került, amelyek a környékünkön élő svábok és cipszerek körében gyűjtött népi elbeszéléseket, adomákat tartalmaznak. Egyik Claus Stephani Tal der stummen Geigen (Néma hegedűk völgye) című gyűjteménye, a másik egy Krieg im Scherbenland (Cserépfazékháború) című kötet volt, amelyről csak később derült ki számomra, hogy anyagát Helmut Berner gyűjtötte a szatmári svábok körében. Az történt, hogy a gyűjtő a kötet leadása és megjelenése közti időszakban kivándorolt Németországba, így törölték a nevét a könyvről. A szerző a szatmári svábság igen jelentős és tekintélyes személyisége ma is, németországi szervezetük vezetője. Pár évvel ezelőtt bővebb válogatást tett közzé ezekből a szövegekből, amelyek rendszerint a hétköznapi élet különböző dolgairól, a falusi élet megnyilvánulásairól szólnak: munkáról, vallásról, ünnepekről, szokásokról, vásárokról, szőlőművelésről, pincei borozásokról, civakodásokról, megbékélésekről. Feltett szándékom, hogy a közeljövőben ebből a második könyvből válogatok és fordítok magyarra, méghozzá azzal a reménnyel, hogy könyv is lesz belőle. De közben mást is fordítok Bernertől, a szatmári svábok történetének, sorsfordulóinak rövid bemutatását. Ennek részletei a Szamos című kulturális szemlében jutnak el a magyar olvasóhoz. A Szamosnak ön a szerkesztője és anyagainak a begyűjtője is. Hiánypótló ez a tizenhat oldalas havi kiadvány, amely a Szatmári Magyar Hírlap önálló melléklete, a lap olvasói ingyen kapják. Voltak még Szatmárnémetiben kulturális lapok, mellékletek, de egy-két évi szárnypróbálgatás vagy inkább vergődés után megszűntek. A Szamos viszont a hetedik évfolyamánál tart! – Csakugyan vannak előzményei a Szamosnak, ahogy általában a kulturális sajtónak Szatmárnémetiben. Egy időben még színházi lapja is volt a városnak, amivel jóval nagyobb kulturális központokat is megelőzött. Igaz, azóta sok víz lefolyt a Szamoson. De ami már a közelebbi múltat illeti, a rendszerváltás előtti időkben jelent meg az akkori Szatmári Hírlap mellékleteként a Forrás, ami, ugye, olyan volt, amilyent akkor a rendszer engedett. Nagyon kellett vigyázni például arra, hogy a román kultúra is kellő súllyal legyen benne. Veres István (1950, Uzon) Műfordító, szerkesztő, tanár. A középiskola (Székely Mikó Kollégium, Sepsiszentgyörgy) elvégzése után a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen szerzett német–magyar szakos diplomát, majd a Szatmár megyei Halmiba kapott tanári kinevezést. 1977-től újságíró, először a Szatmári Hírlapnál, majd egy évig a bukaresti Előrénél; a rendszerváltás után a Szatmári Friss Újság, 2005-től 2008-ig pedig a Szatmári Magyar Hírlap főszerkesztője. Ezt követően a Szamos kulturális szemle szerkesztője. Több erdélyi német író (Meschendörfer, Storch, Wittstock, Hodjak) kötetét magyarra fordította. 2008-ban a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíjasa. Hosszabb ideje az RMDSZ Szatmár megyei tanácsosa. Aztán mindjárt a fordulat után egy lelkes irodalomtanár, Gál Elemér beindította a Szamoshát című kulturális lapot, de kellő anyagi és szellemi támogatottság hiányában hamar leállt. Később is voltak elképzelések, próbálkozások, de ezek rendre hamvukba hulltak. Talán azért, mert nem eléggé kitartó emberek kezdeményeztek, s nem tudták kellően bizonyítani, hogy egy ilyen magyar nyelvű lapra szükség van. Így hát a közpénzekből való támogatása is csak ötletként merülhetett fel. Közben a jóval kisebb és kevesebb magyar lakost számláló Zilah lekörözte Szatmárnémetit. A Fejér László szerkesztette Hepehupa továbbra is él és megjelenik! Igaz, mind nehezebb összekaparni a kiadásához szükséges pénzt. Mi kellett ahhoz, hogy a Szamos beinduljon és évek múlva is rendszeresen megjelenjen? – A jól megfogalmazott szándék mellett elsősorban egy olyan kultúraszerető vállalkozó és önzetlen mecénás, mint Szilágyi Ferenc, aki talán több üzletember társánál jobban hitte és hiszi, hogy az az összeg, amit az anyanyelvi kultúrára költ, nem ablakon kidobott pénz, nagyon is megtérül közösségünk számára. Szilágyi Ferenc 2005 nyarán új napilapot alapított Szatmári Magyar Hírlap címmel, amelynek kulturális melléklete is volt csaknem az első lapszámok megjelenésekor. Valamivel később született a döntés, hogy legyen a melléklet neve Szamos, ez egyrészt a tájegységre, másrészt a nagy elődre, az egykori Szamos polgári lapra is utal, amely többek között Márai Sándor, Móricz Zsigmond és Markovits Rodion írásait is rendszeresen közölte. Ha rájuk gondolunk, több mint magas a mérce. Mivel egy Márai vagy Móricz nem tűnik fel bárhol és bármikor, egyelőre azt is nagy eredménynek tartjuk, hogy a több ezer példányban megjelenő lapot minden hónapban az olvasó asztalára tehetjük. A mai Szamost a Scriptor Alapítvány adja ki, amelynek elnöke Szilágyi Ferenc, az állandó munkatársak jól ismert szatmári értelmiségiek, mint Bura László, Fazekas Lóránd, Muhi Sándor, Végh Balázs Béla, szerkesztőtársam, Debreczeni Éva. A Communitas Alapítvány két alkalommal támogatta csekély mértékben, de alapvetően Szilágyi Ferenc finanszírozza a megjelenését. Egyébként már kétszer is elnyertük a szatmári kulturális kiadványok éves kitüntetését. A Scriptor Alapítvány könyvkiadó is, amely eddig a Hírlap-könyvek sorozatban húsz kötetet adott ki. Ez sem utolsó dolog. Az eltelt időben a Szamosnak sikerült-e nagy vonalakban megvalósítania az induláskor megfogalmazott célokat? – Jó a megfogalmazás: nagy vonalakban – mert az ember soha nem lehet tökéletes. Az elsődleges cél az volt, hogy a magyar és ezen belül a szatmári kultúrát, hagyományokat – és ezt hangsúlyosan mondom – minél közelebb vigyük az olvasóhoz, mert nagyon sok a pótolnivaló. Nem csak a nemzeti történelmünkkel és irodalmunkkal kapcsolatos cikkek és tanulmányok, a helytörténeti, néprajzi és népművészeti vagy akár művészettörténeti cikkek sokasága bizonyítja, hogy ezt többnyire sikerül, de az is, hogy a fiatal tehetségeknek is teret adunk. Innen is bátorítanám őket és kérném tanáraikat, hogy irányítsák hozzánk legjobban író diákjaikat! Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest) 2015. március 13.Megelégelték az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt képviselői, hogy a nagyváradi temető névadójának, Rulikowski Kázmérnak a sírján alig olvasható a magyar felirat, ezért megbíztak egy szakembert, hogy újítsa fel azt.Olyan módszert választottak, amellyel biztos, hogy még hosszú évtizedekig megmarad a sírfelirat: Pongrácz Lajos restaurátor aranyfüst lemezeket használt a felújítás elvégzésekor. A síremlék előtt Zatykó Gyula, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke és Nagy József Barna, az EMNT régióelnöke csütörtökön rögtönzött sajtótájékoztatót tartottak. Elmondták: két évvel ezelőtt figyeltek fel arra, hogy alig olvasható a felirat. Annak ellenére, hogy az RMDSZ képviselői is évről évre megkoszorúzzák a szabadsághős síremlékét, semmit nem tettek azért, hogy felújítsák azt. Nehezményezték azt is, hogy a síremléken amatőr módon tüntették fel a lengyel és a román feliratot. Amennyiben engedélyt kapnak rá, azokat is rendbe tennék. Ugyanakkor beadvánnyal fordulnak az önkormányzathoz, és felajánlják a segítségüket a sír környékének rendbetételéhez is – mondták. A két elöljáró emlékeztetett arra, hogy a tavaly Czárán Gyula mellszobrának megrongált betűit is helyreállították, és ígértet tettek, hogy lehetőségeikhez mérten a továbbiakban is folytatni fogják a megrongált vagy elhanyagolt emlékművek rendbetételét. itthon.ma//erdelyorszag 2015. július 28.Az igazi NemesÚjságírói munkám egyik nagy kihagyásának tartom, hogy soha nem készítettem Vele interjút. Főleg az utóbbi időben készültem e kihagyást jóvátenni, közben viszont betegség gyötörte, s az sem adatott meg számomra, hogy utolsó útjára elkísérjem. Távol voltam, amikor bekövetkezett az elkerülhetetlen, s bár a kilencvenegy évet túllépte, mégis úgy érzem, túl korán ment el. Azt tudom, rengeteg mondanivalója lett volna még, tanácsokat osztogathatott volna, s egyik alkalommal, a kapujuk előtt álldogálva, azt jegyezte meg, bizony nem kíváncsiak már mindarra, amit ők, a korosabbak megtapasztaltak, s amiből talán sokat tanulhatnának a fiatalabbak. Megkésve bár, de mégis szólnom illik a Tanárról, aki annak a pedagógusnemzedéknek volt a tagja, amely a múlt század ötvenes–hetvenes éveiben meghatározó szereplője tudott lenni Háromszék társadalmának. Nem csupán oktatási, nevelési ügyekben voltak ők hivatottak véleményt mondani, de példamutató alakítói tudtak lenni mindannak, ami körülöttük történik. A hivatást kétségtelenül ők másképpen értelmezték, mint manapság szokás. Igen, Nemes Antal nemcsak nevében volt nemes. Ha játszadozni akarnék a szavakkal, talán azt is megkockáztathatnám, hogy amolyan jó értelemben vett dzsentri volt ő, nem a leszegényedett nemesek fajtájából, hanem a viselkedésben, magatartásban, szórakozásban, társasági életben, széptevésben volt kiemelkedő jelenség. Nem egyszerűen csak személyiség, hanem benne megtestesült mindaz, amit a kiváló pedagógusról el szoktak, és el is kell mondanunk. Nem palotában született Nagyernyén, ebben a Marosvásárhely közeli faluban, nem is egyke volt ő, hanem nyolcgyerekes család sarja, s amikor kedve volt a meséléshez, mindig elmagyarázta, melyik testvére mire vitte. Valahogy úgy voltam ezzel a történettel, mint tanártársa, a már néhány éve elhunyt lemhényi Dani Árpád esetével, akik tizenhatan voltak testvérek, s mindegyikük egyetemet végzett. A Nemes Tóniék családjában ugyancsak sok volt a tanult ember, s ha abból indulunk ki, amit ő felmutatott, ráhúzható a sikeres jelző erre a családra is. Tanult tehát, mert a jövőhöz tanulni kellett, s amikor a múlt század ötvenes éveinek elején Sepsiszentgyörgyre került, hamar feltalálta magát, megtalálta a helyét az iskolákban, ahol tanított, ahol igazgató volt, a tanfelügyelőségen, ahol főleg az anyanyelv iránti elkötelezettséget kérte számon pedagógus kollégáitól. Akkoriban más becse volt az ilyen horderejű tanárnak, s ha példákat kellene mondanom, akkor az ő korosztályából hirtelen Nagy Béla, Kiss Lázár, a Czompó-házaspár jut eszembe Kézdivásárhelyről, Györgypál Lajos, Simon János, Zakariás Attila Barótról, Dudás János Kovásznáról, Bodó Jenő, Rácz Lajos, Rácz Gábor Sepsiszentgyörgyről… Ők és mellettük még sokan mások nemcsak az iskolában parancsoltak rendet már megjelenésükkel, hanem településükön is. Szülőfalum volt tanítójáról maradt fenn a szájról szájra továbbadott történet, hogy a faluházban rendezett összejövetelen, ha hangosan vicogtak, rendetlenkedtek a fiatalok vagy a részegek, ő csak felállt, s abban a percben mindenki elhalkult. Ilyen tiszteletre méltó, már puszta megjelenésével csendet, rendet parancsoló ember volt Nemes Antal is (1924–2015). Dr. Péter Sándor Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) lapozás: 1-5
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
